1. fejezet

                         Kedves Olvasó!

Hát, ez a perc is elérkezett. Remélem, nem fogok csalódást okozni és tetszeni fog az első fejezet! Köszönöm annak az öt bloggernek, akik rendszeresként feliratkoztak az oldalra. Tehát itt az első igazi fejezet, úgyhogy ideje belevágnunk a kalandba. Írjátok meg a véleményeteket, akár pozitív, akár negatív, én szívesen fogadom a visszajelzéseket. Nem is szaporítanám tovább a szót. Jó olvasást! :)

...........................................

~ 1. fejezet ~

 „Egy cél, amelyet szem előtt tartasz, összegyűjti az erődet, világosságot és új, célratörő akaratot ad neked.”

Hailey úgy érezte mindjárt megfullad.

A fenyőfaszagú autóillatosító és a cigarettafüst összekeveredett az apró kocsi belső terében, miközben a rádióból az ACDC egyik örökzöld slágere üvöltött. A kintről beszűrődő forróságot a műszerfalra szerelt apró ventilátor nem tudta ellensúlyozni, és a lány szinte érezte, ahogy a verejték lecsurog a hátán. A koszos, pici sminktükörben igazgatta tincseit, miközben James O’Conner fennhangon, a dallamot és a ritmust teljesen figyelmen kívül hagyva, üvöltötte az ismert dal szövegét. A körülöttük elhaladó öltönyös alakok mind belestek a kocsi sárfoltokkal díszített ablakán, hogy megtudják, honnan jön a förtelmes zaj. Hailey meg tudta érteni felháborodott, zavart pillantásaikat. James „dalolása” kifejezetten kibírhatatlan volt.

          Oldalba lökte a kormány oldalán doboló fiút és csendre intette. Egy gyors mozdulattal, mielőtt még a férfi közbeléphetett volna, kikapcsolta a rádiót és kikapta szájából a félig elégett cigarettát. Dühös pillantást vetett Jamesre, majd meglátva ártatlan tekintetét elmosolyodott. Nem tudott haragudni a fiúra, ahhoz túlságosan is jól ismerte már. O’Conner a lány elgyengülését kihasználva a zenegép felé lendítette karját, de Hailey erőteljesen rácsapott kézfejére.

          – Nincs az az Isten! – mordult rá, majd pár percig hallgatott. – Szerinted bemehetek már? – pillantott órájára, ami ugyan ócska másolata volt az eredeti márkás darabnak, mégis finom eleganciát kölcsönzött öltözetének. Még tíz perce volt az állásinterjú kezdetéig és semmi képen sem akarta azt a látszatot kelteni, hogy szüksége van a munkára. Pedig szüksége volt. Sokkal inkább a lelkiismeretének, mint a pénztárcájának.

          O’Conner kinyitotta a kocsi vezetőülés felőli ajtaját és kieresztette az odabent tobzódó cigarettafüstöt. Hailey eleresztett még egy rosszalló pillantást, majd ő is kilökte a hozzá közelebbi ajtót.

          A Stevens Global hatalmas, New Yorki központjának épülete előtt parkoltak, csupán pár méterre a személyzeti osztály kapujától. Hailey tudta, hogy mindent zsetonját erre a kártyára tette fel. Most dől el, hogy bevégezheti-e élete küldetését, azt, amire már nyolc éves kora óta készül. Be kellett jutnia a céghez, hogy véghezvihesse pontosan kidolgozott tervét. Úgy érezte, hogy semmi nem állhat az útjába. De ehhez erőt kellett vennie magán, és szembenéznie azzal, amit a sors odabent tartogatott a számára.

          – Indulnom kell – szólalt meg végül, és szájon csókolta O’Connert. – Otthon találkozunk – mondta búcsúzóul, majd meg sem várva a férfi válaszát, kipattant az autóból.

          Szembenézett a monumentális felhőkarcolóval, melynek látványától izgatottság öntötte el. A fényesre polírozott üvegablakokon megcsillantak a napsugarak, olyan érzetet keltve, mintha az ember egy óriási tükröt bámulna. Az épület úgy festett, mintha nem is lennének falai, csupán törékeny üvegmozaikból állna, melyet az első szél összedönt. A légiesség és a betonba öntött agresszív erő különös keveréke volt ez, mely már messziről látva is csodálatot keltett. Hailey mély levegőt vett. Most vagy soha!

          Belépett a forgóajtón és a recepció felé indult. A Stevens Global személyzeti osztálya szinte ragyogott. Az előcsarnok tele volt emberekkel, akik mind munkaügyben érkeztek konzultációra. A tengerzöld szőnyeg, ami teljesen beterítette a márványpadlót, olyan tisztának tűnt, mintha sosem jártak volna még rajta. A falak mandulaszínben pompáztak, amihez harmonizáltak a meleg árnyalatú bútorok. A plafonról kristálycsillárok lógtak le, melyek mögé kamerákat rejtettek. Biztonsági őrök álltak minden sarkon, ami rideggé tette az egész helyet.

          Hailey nem először járt a Stevens Global New Yorki irodaházában, de ez volt az első „hivatalos” látogatása. Az elmúlt pár hónapban hamis személyazonossággal takarítóként és hoszteszként is dolgozott az elektronikai cikkeket gyártó cégnek, hogy feltérképezze a terepet és mindent előkészítsen, mielőtt hivatalosan, saját nevén is munkatársuk lenne. Akkor még Miranda néven, rövid szőke tincsekkel, kék szemekkel, vastag keretes szemüvegben mutatkozott be a felvételi osztály dolgozóinak, ezúttal azonban paróka nélkül, hosszú barna hajjal, zöldes barna szemekkel, eredeti valójában ácsorgott a méretes előcsarnok ijesztően tökéletes pompájában.

          Tudta, hogy merre kell mennie, reflexszerűen lépett a recepciós elé, majd kissé lehajtotta fejét. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy felismerjék. Az arca mellett lógó, kissé hullámos tincseket óvatosan szemei elé húzta és bejelentkezett.

          – Hailey Alison Parton – mutatkozott be és átadta személyigazolványát. A recepciós csupán egy gyors pillantást vetett az okiratra, majd a lift felé mutatott. Hailey összeráncolta szemöldökét. Amíg itt dolgozott jól megtanulta, hogy a felvételi osztály a földszint bal szárnyának végében bújik meg. Kérdőn pillantott a recepciósra.

          – Menjen fel a huszadik emeletre. Mr. Davidson személyesen akar találkozni önnel – intett a portás sürgetően a felvonó felé, majd elfordult a lánytól és munkájába temetkezett.

          Hailey elindult a lift felé. Jól tudta ki az a Michael Richard Davidson, a Stevens Global helyettes vezérigazgatója. Tudta róla, hogy csupán 29 éves, tehát szemtelenül fiatal ahhoz, hogy ilyen beosztásban legyen egy ekkora kaliberű cégnél. A Yale-en végzett, egyedülálló, nincs gyermeke, és ami a legfontosabb, Anthony Stevens gyerekkori jó barátja. Hailey jól tudta, a vele való elbeszélgetés remek lehetőség, hogy megnyerje a férfi jóindulatát és terve kivitelezéséhez zöld utat kapjon. De vajon miért akar vele személyesen megismerkedni?

          Amikor belépett az üres liftbe és megnyomta a húszas gombot, különös félelem fogta el, amihez hasonlót még nem érzett. Nem okozhatott csalódást azoknak, akik támogatták, de legfőképpen nem okozhatott csalódást magának.

          Kilépett a liftből.

          Vele szemben hatalmas íróasztal mögött, középkorú, vörösesszőke hajú, kissé testes titkárnő ült, aki elmélázva tincseivel játszott. Arca kedvesnek, letisztultnak, bizalomgerjesztőnek tűnt. A sok papír között úgy festett, mint az aktakukacok királynője. Látszott, hogy rengeteg munka vár még rá, de ő csak gondolataiba merülve bámulta a halvány bordó tapétát.

          Hailey elé lépett és kedvesen köszöntötte a nőt, majd mély levegőt vett.

          – A nevem Hailey Alison Parton. Mr. Davidsonhoz jöttem. A személyi asszisztensi állásra szeretnék jelentkezni – mutatkozott be. A nő arca felderült és barátságos mosoly ült ki rá.

          – Már vártuk, kedvesem – mondta lágy hangon, és a telefonért nyúlt. Megnyomta a vörösen világító gombot és beleszólt. – Mr. Davidson. Ms. Paton éppen az előbb érkezett meg. Beküldhetem vagy várjon idekint?

          Hailey nem halotta a férfi válaszát, csak azt látta, hogy a nő bólint, majd az ajtó felé int. A lány szó nélkül követte az utasítást. Nagyot nyelt és remegő kezekkel kopogott az ajtón.

          – Jöjjön be, kisasszony – hangzott Davidson kellemes hangja. – Pontosan érkezett – pillantott a faliórára a férfi, majd kezet nyújtott a lánynak. – Michael Davidson vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. Kérem, foglaljon helyet – mutatott a bőrrel bevont székre az íróasztal mögött.

          Hailey leült, s ridiküljét az ölébe fogta. Kihúzta belőle a sárgás mappába bújtatott, nyomtatott önéletrajzot, majd lefektette Davidson asztalára. A férfi éjfekete tincsei arcába lógtak, hideg, kék szemei szinte világítottak életteli arcában. Középmagas volt, kisportolt; cinkos mosolya és férfias vonásai vonzóvá tették. Sötét öltönyt viselt, fehér inggel, nyakkendő nélkül.

          – Erre nem lesz szükségem. – Davidson a kukába hajította az életrajzot. – Engem az érdekel, amit nem írt bele – dőlt hátra a férfi karosszékében, és ujjait szája előtt összekulcsolva a lányra meredt.

          Hailey némán ült és fejével intett, hogy nincs mit mondania. Ujjaival igyekezett minél közelebb férkőzni a vállalati számítógéphez, s az eddig tenyerében rejtegetett, apró szerkentyűt a lehető legmegfelelőbb helyre illeszteni. Olyan pozícióba kellet helyeznie a kémszoftverrel feltöltött adathordozót, hogy az a legpontosabb munkát tudja végezni a tűzfal feltörésében és az adatok letöltésében.

          Davidson eközben felállt és az ablakhoz sétált. Hosszan, némán bámulta a várost, majd megvakarta tarkóját. Elnyújtott sóhajtásai vészjóslóan hatottak, és Hailey úgy érezte, hogy meg kell szólalnia, de a férfi megelőzte.

          – Ms. Parton. Ugye nem gondolja, hogy nem járunk utána azoknak az embereknek, akiket felveszünk? Nem igaz, Miranda? – kérdezte Davidson gúnyosan. – Tudja, amikor hamis papírokkal jelentkezett a munkára, úgy döntöttem hagyok időt magának. Meglátjuk mi a célja vele. És lám, itt ül, az irodámban, hogy a főnököm személyi asszisztense legyen, úgy, hogy át akart verni minket. Szinte már lenyűgöző az a magabiztosság, amellyel a hazugságait építi, és rejti el mások elől. Már majdnem tisztelem miatta. De nézzük csak… Mi is lehetett az oka ennek az apró hibának? – ült vissza székébe a férfi. Hailey szólásra nyitotta a száját, de Davidson csendre intette. – Ne is fárassza magát ostoba magyarázatokkal. Nyomoztam egy kicsi, és tudok magáról mindent. 1991-ben született Bostonban, ismeretlen szülők gyermekeként. Az anyja születése után rögvest lemondott magáról, az állam gondjaira bízta. A csecsemőotthonban még nem voltak különösebb problémák magával, de egy gyújtogatást többen is a maga kontójára kívánták írni. A gyermekotthon évei alatt azonban rossz társaságba keveredett. Többször is kiszökött az intézetből, és nem egyszer kapták rajta rabláson. Végül egy nevelőotthonban kötött ki. Aztán… - tartott rövid szünetet – hopp! Minden megváltozott. Egy ismeretlen férfi, senki nem tudja miért, támogatni kezdte magát. Mondja, Ms. Parton, egy ilyen ember, mint maga miért akar Mr. Stevens-nek dolgozni?

          Hailey sarokba szorítva érezte magát. Erőteljesen rányomta a computer poloskát a számítógép oldalára, majd kiegyenesedett a székben. Már csak egy problémából kellett kilábalnia.