2013. szeptember 22., vasárnap

4. fejezet

Kedves Olvasóim!

Íme, itt a következő fejezet, amiben ismét egy újabb karaktert ismerhetünk meg. Remélem már mindenki várta a megérkezését. :) És persze megjelenik valaki más is, aki - ugyan még mindig sötétbe burkolózik, de - elég sokat elárul magáról.
És természetesen: mindenkinek köszönöm, aki eddig olvasta a fejezeteket és írt nekem. Ti vagytok a legjobbak! <3 

...........................................
~ 4. fejezet ~
„Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalt tudják megszólítani.”

Anthony Stevens kiitta a whiskys üveget.
Macskajajra nincs is jobb gyógyszer, mint még több alkohol. Kutyaharapást szőrivel. Ezt ő is jól tudta. Hozzá volt mőár szokva az egész napon átívelő alkoholmámorhoz, és ahhoz, hogy reggelente, valahol egy sikátorban fekve ébred, magatehetetlenül, hajléktalanok testnedveitől átitatott ruhában. Ez volt az élete, folyamatos hintázás a részegség és a másnaposság között, gyógyítva egyiket a másikkal. Élvezte, hogy lassan, tégláról téglára építi le magát, és néha már egészen úgy érezte, ha nem iszik, akkor sem tud kijózanodni teljesen. A tompultság érzése pedig olyannyira megrémítette, hogy ismét az üvegekért nyúlt. Végtelen körforgás, szenvedés, rémület és felejtés között.
          A Stevens Global New Yorki igazgatóságának mélygarázsában ült vadonatúj fekete BMW-jében, melynek fényezésén már jó pár karcolás éktelenkedett. Az ittas vezetés Stevens esetében mindennapos dolognak számított, mint egy hobbi, amit olykor még élvezett is. A testét hullámokban elöntő adrenalin olyan hatással volt rá, mint a jó bor. Erősebbé tette, kitisztította tudatát.
          Stevens megigazította orrán pihenő napszemüvegét, majd fejébe húzta baseball sapkáját. Gyűlölte, ha felismerik az újságírók vagy a riporterek. Olyannak látta őket, mint a bögölyöket. De az igazi hiénáknak a régi barátait tartotta, akik azt hitték ismerik, akikről azt hitte szeretik, s közben mégis gennyedző nyelvvel pletykáltak róla.
          Mély levegőt vett. Nincs sok ideje, amíg a biztonságiaknak feltűnik, hogy meglógott Las Vegasból. Egy üzleti konferenciára érkezett a bűn városába, ami annyira sem érdekelte, hogy pár napig elkerülje a szerencsejáték-barlangokat. Persze mindehhez pénzre volt szüksége. Aminek éppen a híján volt. Kollégája, Michael Davidson zároltatta az összes számláját és csak korlátozott hozzáférést engedélyezett neki, ezzel megakadályozva, hogy vagyonát alkoholra, drogokra, vagy fogadásokra költse. Mekkora ostobaság! Mit számított már neki a pénz!
          Évekkel ezelőtt még foglalkoztatta a jövője, de mára már semmi nem érdekelte. Csak be akarta tölteni a benne tátongó hatalmas űrt, bármi áron.
          Kiszállt a kocsiból és bevágta maga után az ajtót. Meglopni a saját cégét – tetszett neki a gondolat. Öles léptekkel közeledett a vezetőségi lift felé, ami a parkoló hátsó részében, eldugott helyen volt. Hogyan fog bejutni anélkül, hogy biztonságiak észrevegyék? Fogalma sem volt, de reménykedett abban, hogy át tudja verni a rendszert. A vezetőségi felvonóban szerencséjére nem voltak kamerák, de a használatához a cég hivatalos beléptető-kártyájára volt szükség. Megvakargatta tarkóját.
          A parkoló közelebbi oldalán megpillantotta Jeremiah Wittmannt, a cég egyik részlegvezetőjét. Pont ott, és pont akkor, amikor kellett. A férfi látványától is émelyegni kezdett. Wittmann negyvenes évei közepét taposta, tömzsi volt, kopasz, orrán vastag szemüveg pihent, ruháját – mint mindig – izzadságfoltok tarkították. Stevens elmosolyodott és megindult az ázsiai értékesítésért felelős igazgató felé. Kedvesen köszöntötte Wittmannt.
          – Wittmann! Örülök, hogy látom! – szorította meg a férfi kezét, majd átölelte. – Annyira jó barátságos arcokkal találkozni. Most rohannom kell, de egyszer igyunk meg egy sört! Rendben? Meghívom. Viszont most dolgom van. Örültem! – karolta át ismét a férfit, majd gyors léptekkel a lift felé haladt.
          Wittmann hebegett valamit, majd az autója felé indult. Stevens a felvonó ajtaja elé lepett elégedetten simogatva végig farzsebét. Hirtelen mozdulatokkal kapta elő belőle az apró, tíz centi hosszú, hat centi széles kártyát, melyen a Stevens Global emblémája mellett a Jeremiah Andrew Wittmannt név díszelgett és egy azonosítószám. Stevens elégedett volt magával, még kissé ittasan is enyves keze volt, és egyszerűen ki tudta csenni kollégája zsebéből a beléptető kártyát.
          Stevens arcát dörzsölve ácsorgott a liftben. Eddig minden az időközben szövődő tervei szerint haladt. Már csak az irodájába kellett bejutni elkerülve a feltűnést. Onnantól már minden sokkal könnyebb lesz. Megigazította sapkáját és behúzta a nyakát.
          Kilépett a liftből.
          A hosszú folyosó üres volt. A vezetőségi lift a déli mellékfolyosó végében kapott helyet, hogy kiessen az esetleges illetéktelen behatolók látóteréből. Stevens szerette az épület titkos folyosókkal megbolondított alaprajzát. Az apja utolsó nagy műve. Az utolsó, mielőtt meghalt. Stevens nem akart erre gondolni. Persze tisztában volt vele, hogy mindene, amije csak van, az apja, George M. Stevens hagyatéka. De ő maga sosem volt elég erős ahhoz, hogy felnőjön az apja által ráruházott felelősséghez. Miért is kellett neki átvennie mindent? Miért az ő vállára helyeztek ekkora nyomást? Mindig csalódott volt, hogy nem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket.
          Megállt az iroda előtt, aminek ajtajára a neve és a Vezérigazgató szó volt kiírva. Megrázta a fejét, majd beütötte a bejutáshoz szükséges pin kódot, amit rajta kívül néhány alkalmazottja és a takarítószemélyzet is ismert, így nem kellett attól tartania, hogy ez esetleg felkeltheti a biztonságiak figyelmét. Mindennapos dolog volt, hogy a titkárnője, a területi igazgatók, vagy Davidson aktákat vitt be neki, vagy hozott el tőle.
          Az iroda tágas volt és világos, a hatalmas ablakokból pedig remek kilátás nyílt az Empire State Buildingre. Középen termetes íróasztal tele felhalmozott iratokkal, amiknek a látványától is undorodott. Odalépett és bal kezével egyszerűen lesodorta őket az asztalról. A lapok haláltánc szerűen, küzdve a közegellenállással, lehanyatlottak a méregzöld padlószőnyegre. Közöttük azonban feltűnt egy hófehér borítékba burkolt levél is, melyre az A. C. Stevens név volt írva, letisztult, egyenes kézírással. Már jól ismerte.
          Felkapta a küldeményt és durva mozdulatokkal kibontotta. A levelet géppel írták, különleges betűtípussal. Nem először látott ilyen levelet. Az utóbbi pár hónapban többször kapott hasonlókat, melyeket mindig az Őrangyal aláírással zártak. De hogy ki lehet ez az alak és hogyan juttatja be a leveleit? Fogalma sem volt.
          Olvasni kezdett:

          Anthony!
Hamarosan megkapja tőlem az eddigi legnagyobb ajándékát. Nehéz volt mindent úgy alakítanom, ahogy azt elterveztem, de végül sikerült. Remélem, értékelni fogja. A megváltást ezúttal egy igazi angyal, Hailey Parton testébe csomagolva szállítom. Hamarosan megismeri. Ne ijessze el!
Emellett a borítékban talál két repülőjegyet Las Vegasba. Elintéztem, hogy ne ismerjék fel. Fogja a lányt és repüljön ide! Már tárt karokkal várom!
Őrangyal

          Bevetette magát a bőr karosszékbe és bekapcsolta a számítógépet. Ki ez az önjelölt segítő? És hogyan ér el mindenhová a keze? Honnan van pénze egy első osztályú repülőjegyre Nevadába?
          Stevens idegesen futotta át a levelet ismét. Az Őrangyal mindent tudott. A három nappal korábban talált levélben leírta, hogy tudja, hogy visszautazik New Yorkba, hogy hogyan akar bejutni az épületbe, még azt is, hogy Wittmann a parkolóban lesz. És pontosan tudja, hogy mikor. Az első leveleket még figyelmen kívül hagyta, nem törődött vele, de gyorsan rájött, hogy az Őrangyalnak mindenben igaza van. Ráadásul bármiben feltétel nélkül segít neki.
          A monitor felé fordult, ahol azonnal megjelent a Stevens Global logója, majd pedig a rendszer az irodai kódját kérte, hogy hozzáférhessen a céges adatokhoz. Nem léphetett be saját jelszavával, mert minden – a cég pénzügyeivel kapcsolatos – adathoz csak Davidson engedélyével juthatott hozzá, mert nem egyszer előfordult már, hogy a költségvetésben egy gin-beszerzésnek elnevezett, egészen magas kiadás is megjelent. Ezt aztán elég nehéz megmagyarázni az adóhatóságnak.
          Stevens hátradőlt. Mégsem ártott az a sok hosszú év az Michigani Műszaki Egyetemen. Ismerte a cég egész rendszerét, s bár nem volt igazán számítógép-elméleti szakember, mégis elég könnyen bejutott. Az egész rendszer szánalmasan kiszámítható.
          Azonban valami különöset is észrevett. Nem ő volt az egyetlen illegális behatoló a computer-hálózatban. Valaki igencsak megbütykölte a tűzfalat. Pár pillanat múlva azonban már el is tűnt. Vajon mi, vagy ki lehetett az? Ki az az őrült, aki ekkora kockázatot vállal, és mégis miért?
          Lekapta fejéről a sapkát. Ez a hirtelen jött betolakodó nem tetszett neki. Gyors gombnyomásokkal sikerült elég pénzt átutalnia egy Puerto Ricó-i bankszámlára, hogy abból remekül elszórakozzon Vegasban mindaddig, amíg a szervezete és a lelkiismerete bírja. A kérdés az, melyik törik meg előbb.
          Az épület metsző hangú riasztójának zajára felpattant és az ajtó felé indult. Ideje nagyon gyorsan eltűnni, még mielőtt elszabadul a káosz. Bezárta az irodát, gyors léptekkel a lifthez szaladt és megnyomat a hívógombot. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Tökéletes.
          A felvonó azonban nem volt üres. Egy csinos, sötét hajú nő dőlt az egyik tükörnek, miközben mobiltelefonjával ügyködött. Felemelte tekintetét és Stevensre nézett. Ajka mosolyra húzódott mikor tudatosult benne, kivel akadt össze a banális, szinte közhelyszerű véletlen folytán.
          – Anthony Stevens, ha nem tévedek – köszönt a hölgy, miközben Stevens beszállt a liftbe. – Hailey Parton vagyok. Az új személyi asszisztense – nyújtott kezet.
          – Igen, már hallottam magáról – morogta válaszul a férfi, de figyelmen kívül hagyta a lány feléje nyújtott kezét. – Ugye tudja, hogy nincs szükségem magára?
          – Ezzel nem mindenki értene egyet uram. Vannak akik szerint önnek éppen rám van szüksége – Érezte a nő hangjában a finom gúnyt.
          – Magát az Őrangyal küldte? – kérdezte Stevens, miközben a nő alabástrom arcát vizsgálgatta, melyen az érzelmek egyetlen megnyilvánulását sem tapasztalta.
          Tudta, hogy mennyire ostobán hangzik a kérdése, de valami különöset látott Ms. Partonban, amit nem tudott megmagyarázni. Egy különös, homályba burkolózó segítő felhívja a figyelmét erre a nőre, aztán csupa véletlenségből találkoznak a liftben, amit a nőnek nincs is joga használni? Véletlen egybeesések vagy valami más áll a dolgok mögött?
          – A ki? – kérdezte Hailey őszinte meglepetéssel, amiből Stevens rögtön tudta, hogy feltételezései tévesek.
          – Mindegy, hagyja csak – legyintett és a mellet húzódó tükörbe bámult.
          – Mellesleg Önnek nem Las Vegasban kellene lennie? – kérdezte a hölgy pár pillanatnyi hallgatás után.

          – De, éppen ezért már ma este odautazunk – mondta, utalva a zsebében rejlő levélre és a jegyekre. – Van egy fickó, akivel már nagyon szívesen találkoznék.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése