5. fejezet

Drága Olvasók!

Elnézést kérek, hogy csak pár nap késedelemmel hoztam a részt, de betegségem miatt ágyhoz voltam kötve az elmúlt másfél hétben. Remélem azért ez a rövidke fejezet kárpótol majd titeket. Emellett ki kell hirdetnem, hogy egy kis szünetet fogunk tartani így, az ötödik fejezet után, amit arra fogok felhasználni, hogy összegyűjtsem a gondolataimat és új ötletekkel állhassak elétek. Szóval mielőtt egy időre búcsút veszünk, jó olvasást kívánok nektek! Remélem tetszeni fog a fejezet. :) Véleményeiteket írjátok meg kommentben! ;)

...........................................

~ 5. fejezet ~

„Egyik árulás maga után vonja a többit. Egyik hazugság a másikat. Minden titok újakat szül."

Vanessa Clarence azt kívánta, bárcsak láthatatlan lenne.

A nehéz faajtó előtt toporogva már nem is érezte emberi lénynek magát. Jól tudta, hogy odaát, a küszöbön túl a főnöke egy hatalmas íróasztal mögött ül, háttal az ajtónak, ujjai között egy töltőtollat forgat, és kibámul a város lélegzetelállító panorámájára. Rettegés öntötte el, ahogy rá gondolt.

          A főnöke, a GGCorporation vezérigazgatója, és első számú részvényese volt, aki egy egész vállalatbirodalmat tartott a jobb kezében, és még arra is volt ideje, hogy szivarozzon a ballal. A fickó jól tudta, hogyan játssza ki a titokzatosság kártyát. Már majdnem két éve a személyi asszisztenseként dolgozott, de sem a korát, sem a teljes nevét nem tudta, sőt, még az arcát sem látta soha. Mindig háttal ült az ajtónak, kifelé bámulva a lesötétített ablakon és órákig figyelte a járókelőket. Mr. G. G., ahogy vállalati körökben nevezték, mindig igyekezett a háttérben maradni. Sosem mutatkozott nyilvánosság előtt, nem beszélt az alkalmazottaival, és munkatársai nagy része azt sem tudta, hogy létezik. Mindig árnyékban járt és onnan figyelt. Mindent látott és mindent tudott.

          Vanessa hátán végigfutott a hideg. Gyűlölt ezzel az emberrel együtt dolgozni, mert kegyetlennek és veszélyesnek tartotta. Bár semmi illegálist nem tett, mégis olyan különös atmoszféra lengte körül, amitől mindenki megrémült. Igazi vállalati cápa volt, megfontolt, magabiztos, sikeres és piszok gazdag. Ellenfelei és vetélytársai csak Skorpiónak nevezték, mert alattomos volt és elpusztíthatatlan.

          Vanessa lenyomta a hideg vaskilincset és belépett az irodába. Minden olyan volt, mint mindig. Sötét és nyugodt. Pontosan úgy állt minden, ahogy legutóbb, amikor itt járt. Az íróasztal, a toll, a szivarfüst és légkondicionáló halk zümmögése. Leült a nehéz, bársonnyal bevont, arannyal díszített székre, melyet csak a számára készítettek elő és lefektette a kezében szorongatott mappát az asztalra.

          Mr. G. G. meg sem mozdult.

          – Itt van a kiadásokról szóló jelentés a Wesserman ügyben – szólalt meg hosszú percek kínos hallgatása után Vanessa. – Mellékelve beleillesztettem a tárgyalások…

          – Jól tudja, hogy nem erre vagyok kíváncsi – szakította félbe egy érces, mély hang, amitől mindig összerándult a gyomra. – A Wesserman ügy régen lejárt lemez, a kiadások pedig nem érdekelnek. Azt mondja, ami valójában érdekel.

          Vanessa ökölbe szorította a kezét. Már vagy milliószor elgondolkozott azon, hogy miért is dolgozik ennek a férfinak. Tudott minden titkos tárgyalásáról, üzletéről és a sötétben szövögetett világmegváltoztató terveiről, de nem is sejtette, hogy mi lehet ezeknek a mozgatórugója. Hatalomvágy, kapzsiság vagy kegyetlenség?

          Vanessa táskájába mélyítette ujjait, és egy apró mobiltelefont húzott ki belőle. Pár gomb megnyomása után letette az asztalra, majd elindított egy felvett telefonbeszélgetést. Egy férfi hangja csendült fel egészen halkan, suttogásszerűen, ami csupán ennyit mondott:

          – Bent vagyunk. – Majd a vonal megszakadt.

          A lány biztos volt benne, ha láthatná főnöke arcát, azon elégedettség tükröződne.

          – A felvételen Mr. Daniel Matthews hangja szerepel, ha nem tévedek – szólalt meg a Skorpió. – Mikor érkezett be a hívás?

          – Körülbelül egy órája – felet Vanessa. – Meg akartuk várni Ms. Parton jelentkezését is, mielőtt értesítjük Önt.

          – Ez nagyon előrelátó – morogta Mr. G. G. – És mit üzent?

          – Különösebb problémák nélkül bejutott az egérlyukba, Uram. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően Vele is felvette a kapcsolatot. Még ma Las Vegasba utaznak. Tudósítani fog bennünket mindenről.

          Mr. G.G. meg sem mozdult a székben. Pontosan olyan volt, mintha vasból volna. Végül jobb kezével válla felett egy halványszürke színű borítékot nyújtott át a lánynak.

          – Ezután már tervek szerint fogunk haladni. Küldje el ezt a tervezetet minden alkalmazottunknak, aki a programban érdekelt. Valamint szeretném látni az információhalmazt, amit Mr. Matthews szerzett meg nekünk, még ma éjfélig – mondta acélkemény hangon. – Vegye fel a kapcsolatot a Fehér Rókával. Szükségünk lesz a szolgálataira.

          Vanessa gyomra összeszorult a név hallatára. A Fehér Róka… Tudta, hogy szörnyűségek következnek majd, de erősnek kellett maradnia.

          – Értettem – válaszolta, felállt, és elindult az ajtó felé, de megtorpant. Visszafordult és pár másodperc némaság után összeszedte bátorságát, hogy kérdezzen. – Háborúra készülünk, Uram?

          Mr. G. G. finoman felkacagott, majd elnyomta a kezében lévő szivart.

          – Ugyan. Ahhoz egyenlő ellenfelek kellenek. – felelt rekedtes hangon. – Most pedig igyekezzen! Ideje hozzálátnunk Anthony Stevens tönkretételéhez!

⋇ ⋇ ⋇

Daniel Matthews felvette a telefont.

Ez volt a második hívása a lánytól egy órán belül. A vonal másik végén egy ismerős hang hűvösen köszöntötte. Nem kedvelte ezt a hivatalos hangot, főként olyanokkal, akikkel bizalmas viszonyban volt.

          – Minden a terv szerint haladt? – kérdezte Hailey Parton.

          – Igen, bár nem sokon múlt. Nálad is minden rendben ment?

          – Igen. Nem is sejtenek semmit.

          A vonal megszakadt…

4. fejezet

Kedves Olvasóim!

Íme, itt a következő fejezet, amiben ismét egy újabb karaktert ismerhetünk meg. Remélem már mindenki várta a megérkezését. :) És persze megjelenik valaki más is, aki - ugyan még mindig sötétbe burkolózik, de - elég sokat elárul magáról.

És természetesen: mindenkinek köszönöm, aki eddig olvasta a fejezeteket és írt nekem. Ti vagytok a legjobbak! <3 

...........................................

~ 4. fejezet ~

„Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalt tudják megszólítani.”

Anthony Stevens kiitta a whiskys üveget.

Macskajajra nincs is jobb gyógyszer, mint még több alkohol. Kutyaharapást szőrivel. Ezt ő is jól tudta. Hozzá volt mőár szokva az egész napon átívelő alkoholmámorhoz, és ahhoz, hogy reggelente, valahol egy sikátorban fekve ébred, magatehetetlenül, hajléktalanok testnedveitől átitatott ruhában. Ez volt az élete, folyamatos hintázás a részegség és a másnaposság között, gyógyítva egyiket a másikkal. Élvezte, hogy lassan, tégláról téglára építi le magát, és néha már egészen úgy érezte, ha nem iszik, akkor sem tud kijózanodni teljesen. A tompultság érzése pedig olyannyira megrémítette, hogy ismét az üvegekért nyúlt. Végtelen körforgás, szenvedés, rémület és felejtés között.

          A Stevens Global New Yorki igazgatóságának mélygarázsában ült vadonatúj fekete BMW-jében, melynek fényezésén már jó pár karcolás éktelenkedett. Az ittas vezetés Stevens esetében mindennapos dolognak számított, mint egy hobbi, amit olykor még élvezett is. A testét hullámokban elöntő adrenalin olyan hatással volt rá, mint a jó bor. Erősebbé tette, kitisztította tudatát.

          Stevens megigazította orrán pihenő napszemüvegét, majd fejébe húzta baseball sapkáját. Gyűlölte, ha felismerik az újságírók vagy a riporterek. Olyannak látta őket, mint a bögölyöket. De az igazi hiénáknak a régi barátait tartotta, akik azt hitték ismerik, akikről azt hitte szeretik, s közben mégis gennyedző nyelvvel pletykáltak róla.

          Mély levegőt vett. Nincs sok ideje, amíg a biztonságiaknak feltűnik, hogy meglógott Las Vegasból. Egy üzleti konferenciára érkezett a bűn városába, ami annyira sem érdekelte, hogy pár napig elkerülje a szerencsejáték-barlangokat. Persze mindehhez pénzre volt szüksége. Aminek éppen a híján volt. Kollégája, Michael Davidson zároltatta az összes számláját és csak korlátozott hozzáférést engedélyezett neki, ezzel megakadályozva, hogy vagyonát alkoholra, drogokra, vagy fogadásokra költse. Mekkora ostobaság! Mit számított már neki a pénz!

          Évekkel ezelőtt még foglalkoztatta a jövője, de mára már semmi nem érdekelte. Csak be akarta tölteni a benne tátongó hatalmas űrt, bármi áron.

          Kiszállt a kocsiból és bevágta maga után az ajtót. Meglopni a saját cégét – tetszett neki a gondolat. Öles léptekkel közeledett a vezetőségi lift felé, ami a parkoló hátsó részében, eldugott helyen volt. Hogyan fog bejutni anélkül, hogy biztonságiak észrevegyék? Fogalma sem volt, de reménykedett abban, hogy át tudja verni a rendszert. A vezetőségi felvonóban szerencséjére nem voltak kamerák, de a használatához a cég hivatalos beléptető-kártyájára volt szükség. Megvakargatta tarkóját.

          A parkoló közelebbi oldalán megpillantotta Jeremiah Wittmannt, a cég egyik részlegvezetőjét. Pont ott, és pont akkor, amikor kellett. A férfi látványától is émelyegni kezdett. Wittmann negyvenes évei közepét taposta, tömzsi volt, kopasz, orrán vastag szemüveg pihent, ruháját – mint mindig – izzadságfoltok tarkították. Stevens elmosolyodott és megindult az ázsiai értékesítésért felelős igazgató felé. Kedvesen köszöntötte Wittmannt.

          – Wittmann! Örülök, hogy látom! – szorította meg a férfi kezét, majd átölelte. – Annyira jó barátságos arcokkal találkozni. Most rohannom kell, de egyszer igyunk meg egy sört! Rendben? Meghívom. Viszont most dolgom van. Örültem! – karolta át ismét a férfit, majd gyors léptekkel a lift felé haladt.

          Wittmann hebegett valamit, majd az autója felé indult. Stevens a felvonó ajtaja elé lepett elégedetten simogatva végig farzsebét. Hirtelen mozdulatokkal kapta elő belőle az apró, tíz centi hosszú, hat centi széles kártyát, melyen a Stevens Global emblémája mellett a Jeremiah Andrew Wittmannt név díszelgett és egy azonosítószám. Stevens elégedett volt magával, még kissé ittasan is enyves keze volt, és egyszerűen ki tudta csenni kollégája zsebéből a beléptető kártyát.

          Stevens arcát dörzsölve ácsorgott a liftben. Eddig minden az időközben szövődő tervei szerint haladt. Már csak az irodájába kellett bejutni elkerülve a feltűnést. Onnantól már minden sokkal könnyebb lesz. Megigazította sapkáját és behúzta a nyakát.

          Kilépett a liftből.

          A hosszú folyosó üres volt. A vezetőségi lift a déli mellékfolyosó végében kapott helyet, hogy kiessen az esetleges illetéktelen behatolók látóteréből. Stevens szerette az épület titkos folyosókkal megbolondított alaprajzát. Az apja utolsó nagy műve. Az utolsó, mielőtt meghalt. Stevens nem akart erre gondolni. Persze tisztában volt vele, hogy mindene, amije csak van, az apja, George M. Stevens hagyatéka. De ő maga sosem volt elég erős ahhoz, hogy felnőjön az apja által ráruházott felelősséghez. Miért is kellett neki átvennie mindent? Miért az ő vállára helyeztek ekkora nyomást? Mindig csalódott volt, hogy nem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket.

          Megállt az iroda előtt, aminek ajtajára a neve és a Vezérigazgató szó volt kiírva. Megrázta a fejét, majd beütötte a bejutáshoz szükséges pin kódot, amit rajta kívül néhány alkalmazottja és a takarítószemélyzet is ismert, így nem kellett attól tartania, hogy ez esetleg felkeltheti a biztonságiak figyelmét. Mindennapos dolog volt, hogy a titkárnője, a területi igazgatók, vagy Davidson aktákat vitt be neki, vagy hozott el tőle.

          Az iroda tágas volt és világos, a hatalmas ablakokból pedig remek kilátás nyílt az Empire State Buildingre. Középen termetes íróasztal tele felhalmozott iratokkal, amiknek a látványától is undorodott. Odalépett és bal kezével egyszerűen lesodorta őket az asztalról. A lapok haláltánc szerűen, küzdve a közegellenállással, lehanyatlottak a méregzöld padlószőnyegre. Közöttük azonban feltűnt egy hófehér borítékba burkolt levél is, melyre az A. C. Stevens név volt írva, letisztult, egyenes kézírással. Már jól ismerte.

          Felkapta a küldeményt és durva mozdulatokkal kibontotta. A levelet géppel írták, különleges betűtípussal. Nem először látott ilyen levelet. Az utóbbi pár hónapban többször kapott hasonlókat, melyeket mindig az Őrangyal aláírással zártak. De hogy ki lehet ez az alak és hogyan juttatja be a leveleit? Fogalma sem volt.

          Olvasni kezdett:

          Anthony!

Hamarosan megkapja tőlem az eddigi legnagyobb ajándékát. Nehéz volt mindent úgy alakítanom, ahogy azt elterveztem, de végül sikerült. Remélem, értékelni fogja. A megváltást ezúttal egy igazi angyal, Hailey Parton testébe csomagolva szállítom. Hamarosan megismeri. Ne ijessze el!

Emellett a borítékban talál két repülőjegyet Las Vegasba. Elintéztem, hogy ne ismerjék fel. Fogja a lányt és repüljön ide! Már tárt karokkal várom!

Őrangyal

          Bevetette magát a bőr karosszékbe és bekapcsolta a számítógépet. Ki ez az önjelölt segítő? És hogyan ér el mindenhová a keze? Honnan van pénze egy első osztályú repülőjegyre Nevadába?

          Stevens idegesen futotta át a levelet ismét. Az Őrangyal mindent tudott. A három nappal korábban talált levélben leírta, hogy tudja, hogy visszautazik New Yorkba, hogy hogyan akar bejutni az épületbe, még azt is, hogy Wittmann a parkolóban lesz. És pontosan tudja, hogy mikor. Az első leveleket még figyelmen kívül hagyta, nem törődött vele, de gyorsan rájött, hogy az Őrangyalnak mindenben igaza van. Ráadásul bármiben feltétel nélkül segít neki.

          A monitor felé fordult, ahol azonnal megjelent a Stevens Global logója, majd pedig a rendszer az irodai kódját kérte, hogy hozzáférhessen a céges adatokhoz. Nem léphetett be saját jelszavával, mert minden – a cég pénzügyeivel kapcsolatos – adathoz csak Davidson engedélyével juthatott hozzá, mert nem egyszer előfordult már, hogy a költségvetésben egy gin-beszerzésnek elnevezett, egészen magas kiadás is megjelent. Ezt aztán elég nehéz megmagyarázni az adóhatóságnak.

          Stevens hátradőlt. Mégsem ártott az a sok hosszú év az Michigani Műszaki Egyetemen. Ismerte a cég egész rendszerét, s bár nem volt igazán számítógép-elméleti szakember, mégis elég könnyen bejutott. Az egész rendszer szánalmasan kiszámítható.

          Azonban valami különöset is észrevett. Nem ő volt az egyetlen illegális behatoló a computer-hálózatban. Valaki igencsak megbütykölte a tűzfalat. Pár pillanat múlva azonban már el is tűnt. Vajon mi, vagy ki lehetett az? Ki az az őrült, aki ekkora kockázatot vállal, és mégis miért?

          Lekapta fejéről a sapkát. Ez a hirtelen jött betolakodó nem tetszett neki. Gyors gombnyomásokkal sikerült elég pénzt átutalnia egy Puerto Ricó-i bankszámlára, hogy abból remekül elszórakozzon Vegasban mindaddig, amíg a szervezete és a lelkiismerete bírja. A kérdés az, melyik törik meg előbb.

          Az épület metsző hangú riasztójának zajára felpattant és az ajtó felé indult. Ideje nagyon gyorsan eltűnni, még mielőtt elszabadul a káosz. Bezárta az irodát, gyors léptekkel a lifthez szaladt és megnyomat a hívógombot. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Tökéletes.

          A felvonó azonban nem volt üres. Egy csinos, sötét hajú nő dőlt az egyik tükörnek, miközben mobiltelefonjával ügyködött. Felemelte tekintetét és Stevensre nézett. Ajka mosolyra húzódott mikor tudatosult benne, kivel akadt össze a banális, szinte közhelyszerű véletlen folytán.

          – Anthony Stevens, ha nem tévedek – köszönt a hölgy, miközben Stevens beszállt a liftbe. – Hailey Parton vagyok. Az új személyi asszisztense – nyújtott kezet.

          – Igen, már hallottam magáról – morogta válaszul a férfi, de figyelmen kívül hagyta a lány feléje nyújtott kezét. – Ugye tudja, hogy nincs szükségem magára?

          – Ezzel nem mindenki értene egyet uram. Vannak akik szerint önnek éppen rám van szüksége – Érezte a nő hangjában a finom gúnyt.

          – Magát az Őrangyal küldte? – kérdezte Stevens, miközben a nő alabástrom arcát vizsgálgatta, melyen az érzelmek egyetlen megnyilvánulását sem tapasztalta.

          Tudta, hogy mennyire ostobán hangzik a kérdése, de valami különöset látott Ms. Partonban, amit nem tudott megmagyarázni. Egy különös, homályba burkolózó segítő felhívja a figyelmét erre a nőre, aztán csupa véletlenségből találkoznak a liftben, amit a nőnek nincs is joga használni? Véletlen egybeesések vagy valami más áll a dolgok mögött?

          – A ki? – kérdezte Hailey őszinte meglepetéssel, amiből Stevens rögtön tudta, hogy feltételezései tévesek.

          – Mindegy, hagyja csak – legyintett és a mellet húzódó tükörbe bámult.

          – Mellesleg Önnek nem Las Vegasban kellene lennie? – kérdezte a hölgy pár pillanatnyi hallgatás után.

          – De, éppen ezért már ma este odautazunk – mondta, utalva a zsebében rejlő levélre és a jegyekre. – Van egy fickó, akivel már nagyon szívesen találkoznék.

3. fejezet

Édes Olvasóim!

Megy az iskola, nehezednek a feladatok, így érthető, hogy a kommentek ezúttal elmaradtak. Gabriella, drágám, nagyon köszönöm kedves szavaidat! :) Mindig öröm egy ilyen remek írótól dicséretet kapni. Te vagy a legjobb! 

De kezdjünk is neki a fejezetnek! Remélem mindenki tűkön ülve várja, hogy mi lesz az állásinterjú vége. Kukkantsunk is bele. Jó olvasást, srácok!

...........................................

~ 3. fejezet ~

                                    „Mindegy, hogyan érünk el egy pozíciót, ha méltóak vagyunk rá.”

Hailey sarokba szorítva érezte magát.

Honnan tudja ez a férfi róla mindezt? Bár sosem titkolta múltját, nem is verte nagydobra. Régi barátain kívül csak az ismerte sötét történetét, aki vette a fáradságot és jól utánajárt a dolgoknak. Árvaházakban, anyakönyvezési hivatalban, rendőrségen. És úgy tűnt Michael Davidson mindebben profi volt.

          Mélyet sóhajtott, hogy arca továbbra is hideg maradjon és a férfi ne lássa rajta, hogy sikerült rövid monológjával a bőre alá másznia. Elgondolkozott a férfi kérdésén. Miért akar a cégnél dolgozni? Hailey döntéshelyzetbe került, vagy gyorsan kitalál valami frappáns hazugságot, vagy előadja az igazság egy szebbnek tűnő verzióját. Tudta, hogy így is nagy bajban van, de megnyugtatta a tudat, hogy a férfi személyesen akart beszélni vele. Tehát – ha negatívan is – de felkeltette az érdeklődését. Ez sosem rossz jel.

          Egy pillanatig visszatartotta lélegzetét, hogy erőt gyűjtsön. Jöjjön, aminek jönnie kell.

          – Ha ennyi mindent tud rólam, Mr. Davidson, akkor biztosan azt is, hogy tizenhat évesen érettségiztem, ösztöndíjjal jutottam be a Harvard jogi karára, nemrég pedig nemzetközi kapcsolatokat kezdtem tanulni. Egy fél évig voltam joggyakornok Dr. Jackson Clark keze alatt, aki egy dicsértekben gazdag ajánlólevéllel bocsájtott el. Több ügyvédi irodától megkerestek már és ösztöndíjat ajánlottak Cambridge-be – mondta, majd egy pillanatig hallgatott. Tudta, hogy olyan komoly dolgok készülnek elhagyni az ajkát, amik eldönthetik a sorsát. Erősen megmarkolt a szék karfáját és előredőlt. – És válaszolva a kérdésére, azért akarok itt dolgozni, amiért ön akarja, hogy itt dolgozzam.

          – És mi volna az az ok? – kérdezte a férfi meglepetten.

          – Mint ön is tudja, sokáig volt tél az életemben. Történtek velem olyan dolgok, amik megváltoztattak. Tettem olyan dolgokat, amikre nem vagyok büszke. De túlléptem rajtuk egy új tavaszba. De ami még fontosabb, szembenéztem velük. Igen, volt egy időszak, amikor összecsaptak a fejem fölött a hullámok, nem volt életcélom, nem láttam értelmét felkelni reggel, elvesztem, aközött aki voltam, és aki akartam lenni. De aztán, amikor egyszer tükörbe néztem, gyűlöltem azt, aki visszanézett rám. Tudja miért? Mert egy szánalmas alak volt, aki nem érdemli meg, hogy lélegezhessen. Kerestem célt az életemnek és, bár rengeteg munkával és fáradozással, sikerült megölnöm azt az embert, aki voltam, hogy büszke lehessek arra, aki lettem. És hálás vagyok a múltnak, hogy tanítómesterem volt, mert ha nem törte volna el minden egyes csontomat, nem tanultam volna meg, hogyan forrasszam őket össze – Hailey nyelt egyet. – De ezt már úgyis tudta. Hiszen ezért vagyok itt, ez keltette fel az érdeklődését velem kapcsolatban. Mert Mr. Stevens életében tél van, és azt akarja, hogy segítsek elhozni a tavaszt. És éppen ezért vagyok itt én is. Segíteni jöttem.

          – Miért akar segíteni? – ráncolta homlokát Davidson. – Maga már túl van mindezen. Miért kezdené elölről? Ez nem a maga harca.

          Hailey elmosolyodott. Amíg beszélt minden izgalma és félelme elszállt. De ennyi volt az őszinteségből. A történet másik felét még nem kellett elárulnia, ezért csak ingatta a fejét, majd átható tekintetét a férfire emelte.

          – Mert egy seb sem gyógyul be addig, amíg valaki ki nem égeti. És én nem félek magam lenni a tűz.

⋇ ⋇ ⋇

Michael Davidson elképedve ült a székében.

Nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ne essen le az álla. Bár előre fel volt készülve rá, hogy a lány intelligens és okos, de ilyen hideg rációra nem számított tőle. Hailey Parton olyan volt, akár egy angyal. Tökéletes szépség. Arca elefántcsontszín, szemei élénkek és érdeklődők, mosolya akár a tavasz lehelete, a hangja, mint nyári eső, sötétbarna tincsei, mint az óceán hullámai omlottak vállára. Alakja hibátlannak tűnt, hosszú combjai magassá tették, melle ugyan nem volt túl nagy, de formás, nyaka vékony és kecses volt. Törékenynek tűnt, mégis erős tartást tükrözött.

          Davidson előrehajolt székében és rákönyökölt az asztalra. Csinos és okos, a legveszélyesebb kombináció. Nem hagyhatta, hogy a lány vonzereje megbabonázza, ezért igyekezett hűvös maradni.

          Amikor először elolvasta a lány életrajzát, majd átfutotta a magándetektív által összefűzött aktát, már tudta, a lányé az állás. Sokkal inkább a személyiségére, modorára volt kíváncsi, mint a végzettségére, vagy a rendőrségi gondjaira. És az után a perzselő csillogás után, amit Hailey szemeiben látott, tudta, hogy ő a megfelelő ember, mert a belső szenvedélye a Föld forgását is megállíthatta volna.

          Tonyra gondolt és lopva gyötrelem költözött a szívébe. Valahányszor ránézett régi barátjára, egy szellemet látott, árnyát csak az embernek, aki volt, a mindig vidám, szerény, kedves úriembernek, aki tele volt álmokkal, szenvedéllyel és energiával. De Anthony már halott volt, belül mélyen már három éve. Ő mindent megpróbált, hogy segítsen barátjának, akit szinte testvéreként szeretett, de az utóbbi időben úgy gondolta, Stevenst már nem lehet megmenteni. Ezért újabban, bár neki is fájt, jobb lehetőségek után kellett néznie.

          Ránézett a lányra, aki lábszárán dobolva várta válaszát. Az átható tekintete vonzóvá tette a nőt, és Davidson egészen megbabonázva érezte magát a közelében. Ugyan szerette az üzleti ügyeit személyesen intézni, mégis igyekezett kerülni az olyan helyzeteket, ahol egy bájos mosoly fél térdre kényszerítheti. A fiatal, erőtől duzzadó férfiasság a kemény, hideg profizmus helyett. Megköszörülte a torkát.

          – És ezt mégis hogyan akarja csinálni? – tett fel még egy döntő kérdést. Most már tudni akarta, hogy mire készül ez a nő. Szavaiból végig úgy érezte, hogy Hailey kész tervekkel érkezett ide, és nem csak üres fecsegéssel. Bele akart látni a lány gondolataiba.

          – Nem olyan bonyolult a képlet – húzott elő egy másik mappát a nő, ami meglepte Davidsont. A felkészültség mindig lenyűgözte, és ez ezúttal is így volt. – Kicsit utánajártam az alapproblémának. Tudok a repülőgép-szerencsétlenségről, tudok a felesége, Annalyn Stevens és a fiúk, Martin haláláról – vett ki újságcikkeket és rendőrségi fotókat a kezében szorongatott papírhalmazból. Davidson gerincén remegés futott végig, ahogy a szörnyűségre és a gyász heteire gondolt. A sajtó rengeteget írt a történtekről, Tony fájdalmáról, de nem a barátja volt az egyetlen, aki szenvedett Annalyn és a két éves kisfiú elvesztésétől. De akkoriban Anthony mellett kellett állnia teljes mellszélességgel, így neki nem is volt ideje meggyászolni őket. A seb nem varasodott, sosem gyógyult be. Megdörzsölte arcát és igyekezte teljes figyelmét a lányra fordítani. – A balesetet követő fél évben kezdődtek először az alkohol-, majd a drogproblémák, egyre több lett a botrány és a nyilvános őrjöngés – Újabb oldalak kerültek elő. – Végül, azzal egy időben, hogy az újságok egyik kedvenc témájává vált, elkezdődött a játékfüggősége. Úgy gondolom, hogy, bár logikusan a probléma forrását kellene megszüntetnünk, a tüneti kezelés a megfelelő. A Mr. Stevenshez hasonló, gyászba burkolózott embereket lassan kell feltörni. Ha úgy érzi, hogy már nincs kereszttűzben, csak akkor fog megnyílni.

          – Értem. Akkor maga szerint mit kellene lépni? – húzta érdeklődve közelebb székét az asztalhoz. – Mi is volna a tüneti kezelés?

          – Nemrég kaptam egy fülest. Egy névtelen levelet, melyben valaki feltárta Mr. Stevens dílerének kilétét. Úgy vélem ott kellene kezdenünk.

          Egy névtelen levél? Davidsonnak egyáltalán nem tetszett ez a fejlemény. Ha egy ember tud barátja kis titkáról, akkor hamarosan az újságok és a tévé is megszerzi az információt, ami Tonyra nézve végzetes lenne. Egy újabb ügy, amit neki kell elintéznie. Vagy mégsem?

          – Először is utazzon Las Vegasba. Anthony három nappal ezelőtt utazott oda. Autót küldök magáért holnap tizenegyre. A sofőrnek meghagyom a szálloda nevét és a szobaszámot. Ott első dolga legyen kideríteni, hogy ki ez az alak, aki őrangyalt játszik. Nincs szükségünk arra, hogy bárki is a jótevőnkként mutogassa magát. És természetesen járjon utána, hogy kicsoda ez a díler. Talán mégiscsak hasznunkra lesz az a füles.

          A lány csak bólintott. Elkezdte összepakolni a papírjait, amikor hangosan megcsördült Davidson asztali telefonja. A férfi a kagylóért nyúlt, de még mielőtt felvette volna, Haileyre nézett.

          – És kérem, tartózkodjon az többes szám első személytől. Ez egyedül a maga feladata. Amint úgy látom, hogy nem válik hasznomra, repül. Világos voltam? – kérdezte, majd meg sem várva a választ felvette a telefont.

          A Stevens Global biztonsági főnöke volt. A rendszergazda illegális behatolást jelentett a központi számítógépbe.

⋇ ⋇ ⋇

Hailey feszülten figyelt.

Igyekezett minél többet kiérteni Davidson és a vonal másik végén lévő férfi párbeszédéből. Annyi biztos volt, hogy valaki igencsak belenyúlt a központi biztonsági rendszerbe, de hogy ki, hogy és honnan, az kérdés maradt. Haileyt megnyugtatta a gondolat, hogy Matthews legalább a nyomeltüntetésben remekelt. Viszont azzal is tisztában volt, hogy azonnal el kell tűnnie innen. Amíg a férfi telefonált észrevétlenül lepattintotta a kis számítógépes poloskát a gép oldaláról és a táskája mélyébe süllyesztette.

          De úgy tűnt ez nem elég. Ezt most nem fogja megúszni.

          – Teljes zárlatot kérek az egész épületre. Se ki, se be. Mindenkit vizsgáljanak át. Tartsák bent, aki a legcsekélyebb mértékben is gyanúsnak tűnik. Igen, az összes gépet zárolják, és azonnal állítsanak fel új tűzfalakat. Nem, nem érdekel. Azonnal! – kiáltott a férfi, majd idegesen lecsapta a kagylót.

          Hailey igyekezett nyugodtnak tűnni, miközben agya egy lehetséges menekülési útvonalat keresett. Összeszorított fogakkal lesett körbe. Ezt most nagyon elszúrták, de muszáj valahogy megoldania.

          – Ms. Parton! – szólította meg végül Davidson. – Itt perceken belül hatalmas zűrzavar lesz. Előre is elnézését kérem. Felajánlhatom, hogy használja a hátsó, vezetőségi liftet. Azt biztosan nem fogják megállítani, legalábbis az elkövetkezendő negyed órában.

          Hailey visszatartott egy mosolyt. Kezet fogott Davidsonnal, aki elkísérte a liftig. Amikor beszállt a felvonóba mélyet sóhajtott és cipője sarkával összetaposta a táskájában rejtegetett szerkezetet, végül halkan felkuncogott.

          Ezt meglepően könnyen megúszta.

2. fejezet

                         Drága Olvasóim!

Köszönöm szépen a kedves és biztató megjegyzéseket, melyekkel az első fejezetet fogadtátok! Fantasztikusak vagytok, komolyan mondom. Igazi megtiszteltetés leülni a monitor elé és NEKTEK írni. :) De ne is szaporítsuk tovább a szót: Jöjjön a következő fejezet, amiben egy teljesen más szálat ismerünk meg. Remélem tetszeni fog! Kakaókat elő és jó olvasást! :)

...........................................

~ 2. fejezet ~

                                     „Vigyázz a barátságra. Élesre fent kard az, forgasd jól. Benne van az erőnk, benne van az életünk.”

Daniel Matthews idegesen tördelte kezeit.

A poros internetkávézó egyik eldugott sarkában ült, ahol kedvére intézhette ügyeit. Bár tetszett neki a hely atmoszférája, berendezése, és még a zöld teát sem találta túlságosan keserűnek, tudta, nem jöhet ide többet. Az ő szakmájában megszokott volt, hogy az ember nem tölthet sok időt egy helyen. És ő nem engedhetett meg magának egy esetleges hibát.

          Büntetett előéletűként egyébként sem sok esélye volt arra, hogy teljesen eltűnhessen az FBI figyelő szemei elől, akármennyire igyekezett mindig a háttérből dolgozni, néha kénytelen volt az arcát adni egy-egy megbízáshoz.

          Ilyen volt az aznapi is. Nem intézhette otthonról.

          Vörösesszőke hajú, enyhén borostás, szálkás termetű fiú volt, aki könnyedén elvegyülhetett a hozzá hasonló unalmas, informatika mániás fiatalok között. Kettőt kattintott az egérrel, majd közelebb húzta magához a régi, lassú számítógép ormótlan monitorját. Nem szeretett ilyen körülmények között dolgozni, de ezt a szívességet nem tagadhatta meg egy régi baráttól.

          Elővette zsebéből sörnyitónak álcázott Pen drive-ját, majd beillesztette a számítógép USB csatlakozójába. A program nehézkesen elindult, de pár percnyi keresés után, nem talált rá a megfelelő információsávra. Matthews halkan megrúgta a gép oldalát, és újraindította a programot. A jobb felső sarokban egy apró, zöld fény villant fel, ezzel jelezve, hogy a keresési művelet sikerült. Már csak a lányra kellett várnia.

          Gyomra idegesen szorult össze akárhányszor a lebukás félelme jutott eszébe. Élete huszonnégy évéből kettőt börtönben töltött illegális szoftverek fejlesztése és terjesztése miatt. A két év alatt, a cellájában ülve, a társaitól kapott ütések helyét borogatva ezerszer is megfogadta, hogy felhagy a számítógépek feltörésével és a titkos adatok ellopásával, de valahogy képtelen volt. Ebből élt, csak ehhez értett. Kisgyermek kora óta vonzotta az informatika, s amennyire lehetőségei engedték, igyekezte képességeit fejleszteni. Használhatatlannak hitt alkatrészekből épített számítógépeket, saját számítógépes nyelvet használva írt programokat. Ez tette a kontinens egyik legjobb számítógépes szakemberévé.

          A szoftver hirtelen jelzett, hogy testvérprogramját aktiválták és elindítható a tűzfalfeltörés. Matthews mélyet sóhajtott.

          A kettős tűzfalrendszert a középen villogó logó tanúsága szerint a Niklaneo cég állította fel. Ilyen körülmények között a munka sokkal könnyebb lesz, mint várta volna. Az adathordozóról megnyitott egy másik programot is, mely a Légy névre hallgatott. Ezzel látott hozzá a tűzfalrendszer feltörésének. Elmélyülten gépelte be egymás után a feloldáshoz szükséges kódrendszereket, melyeket évek gyakorlata mélyen az agyába vésett. Már csak pár másodperc és megvan…

          A gép éles csipogással jelezte, hogy sikerült rákapcsolódni a központi számítógépre. Matthews biztos volt benne, hogy már nincs sok ideje. Sosem járt még állásinterjún, de nem is bánta. Nem kedvelte az embereket, mert árulónak tartotta mindegyiket. A gépek közelében érezte jól magát, mert a lelketlenségük valahogy megnyugtatta.

          Daniel Matthews San Diegóban született 1989-ben, és három éve korától állami gondozásban nevelkedett. Édesanyja, Serena Parker gyilkosság áldozata lett, édesapját sosem ismerte. Egész életében egyedül volt, és átható magányát csak egyetlen emberrel osztotta meg. Azzal, akit testvéreként szeretett, akire húgaként vigyázott, akivel örök hűséget fogadtak egymásnak, és akiért bármilyen kockázatos vállalkozásba belefogott volna. Hailey Parton, a barna, loknis, zöld szemű, ártatlan kislány, aki vele osztozott az árvaságon. És akiből ambiciózus, vakmerő és erős nő lett, akire nem tudott nem csodálattal nézni. Olyanok voltak, mint ég és föld, tűz és jég, a lánynak küldetése volt, célja; neki életkedve is alig akadt, csak tengődött, alkalmi munkákat vállalt, nem érdekelte mit tartogat a jövő és sosem tekintett a múltba. Hailey tanult a hibáiból és erőt merített a tévedésekből, ő csak átlépett mindenen. Mindig számíthatott a lányra, akiben feltétel nélkül megbízhatott. A börtönben töltött évei alatt mindig mellette állt, tartotta benne a lelket, látogatta, segítette, ahogy tudta. Különböző munkahelyeken dolgozott, hogy ismeretségek és pénz révén bezárva töltött napjait megkönnyítse. Végül pedig, rengeteg szívesség és lefizetés után, kihozta a börtönből. Az ország egyik legjobb ügyvédjét szerezte meg neki, aki végül megnyerte a két éven át húzódó pert. Igen, Hailey kiszabadította, új lehetőséget adott neki, és ezért örökké hálás lesz.

          Matthews beütötte a kódot, amit Hailey szerzett meg neki nem olyan régen és rácsatlakozott a központi adatbázisra. Nem kellett adatokat letölteni, vagy vírust aktiválni, egyszerűen ki kellett alakítani egy kémfiókot, amihez csak az őáltala fejlesztett programmal lehet hozzáférni, és amibe az összes számítógépre mentett fájl belekerül, ő pedig ezeket bármikor megnézheti.

          Be kellett vallania magának, hogy mikor Hailey először előállt agyament tervével, úgy gondolta, hogy mindez veszélyes és megvalósíthatatlan. Beépülni egy céghez, adatokat megszerezni, majd beletúrni az informatikai rendszerébe szinte lehetetlen. És mindezt miért? De a lánynak sikerült és ezért büszke volt rá. Már csak neki kellett befejeznie a dolgát és minden megoldódik. De mikor ment Daniel Matthewsnak bármi is könnyen?

          Amikor a kémfiókot létrehozta és hozzálátott a behatolás nyomainak eltüntetéséhez hirtelen a színek mind vörösbe fordultak a monitoron. Az egér nem mozdult, a program lefagyott és a kijelző közepén villogni kezdett: Computer zárolása! Illegális behatolás a rendszerben!

          Valamit átkozottul elrontott! Idegesen az asztalra csapott, majd a gépbe bedugott adathordozóról új programot próbált megnyitni. Rohannia kellett, nem volt ideje arra, hogy a lassú számítógép folyamatos megakadásaival küzdjön. Elkezdte futtatni a Croatoan nevű programot, mire a gép hirtelen kikapcsolt. Bízott benne, hogy „kis kedvence” megteszi a hatását és leégeti a teljes winchestert. Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy megússza a dolgot, hogy ne találjanak rá. Talán tetszett neki a hely atmoszférája, és még a berendezése, de tudta, nem jöhet ide többet. Ezután biztos nem. Már így is elég hibát vétett. A Pen drive-ot kirántotta a csatlakozóból, egy tízdollárost dobott az asztalra, majd kirohant a kávézóból. Remélte, hogy Hailey már rég eltűnt a Stevens Global irodaházából.

1. fejezet

                         Kedves Olvasó!

Hát, ez a perc is elérkezett. Remélem, nem fogok csalódást okozni és tetszeni fog az első fejezet! Köszönöm annak az öt bloggernek, akik rendszeresként feliratkoztak az oldalra. Tehát itt az első igazi fejezet, úgyhogy ideje belevágnunk a kalandba. Írjátok meg a véleményeteket, akár pozitív, akár negatív, én szívesen fogadom a visszajelzéseket. Nem is szaporítanám tovább a szót. Jó olvasást! :)

...........................................

~ 1. fejezet ~

 „Egy cél, amelyet szem előtt tartasz, összegyűjti az erődet, világosságot és új, célratörő akaratot ad neked.”

Hailey úgy érezte mindjárt megfullad.

A fenyőfaszagú autóillatosító és a cigarettafüst összekeveredett az apró kocsi belső terében, miközben a rádióból az ACDC egyik örökzöld slágere üvöltött. A kintről beszűrődő forróságot a műszerfalra szerelt apró ventilátor nem tudta ellensúlyozni, és a lány szinte érezte, ahogy a verejték lecsurog a hátán. A koszos, pici sminktükörben igazgatta tincseit, miközben James O’Conner fennhangon, a dallamot és a ritmust teljesen figyelmen kívül hagyva, üvöltötte az ismert dal szövegét. A körülöttük elhaladó öltönyös alakok mind belestek a kocsi sárfoltokkal díszített ablakán, hogy megtudják, honnan jön a förtelmes zaj. Hailey meg tudta érteni felháborodott, zavart pillantásaikat. James „dalolása” kifejezetten kibírhatatlan volt.

          Oldalba lökte a kormány oldalán doboló fiút és csendre intette. Egy gyors mozdulattal, mielőtt még a férfi közbeléphetett volna, kikapcsolta a rádiót és kikapta szájából a félig elégett cigarettát. Dühös pillantást vetett Jamesre, majd meglátva ártatlan tekintetét elmosolyodott. Nem tudott haragudni a fiúra, ahhoz túlságosan is jól ismerte már. O’Conner a lány elgyengülését kihasználva a zenegép felé lendítette karját, de Hailey erőteljesen rácsapott kézfejére.

          – Nincs az az Isten! – mordult rá, majd pár percig hallgatott. – Szerinted bemehetek már? – pillantott órájára, ami ugyan ócska másolata volt az eredeti márkás darabnak, mégis finom eleganciát kölcsönzött öltözetének. Még tíz perce volt az állásinterjú kezdetéig és semmi képen sem akarta azt a látszatot kelteni, hogy szüksége van a munkára. Pedig szüksége volt. Sokkal inkább a lelkiismeretének, mint a pénztárcájának.

          O’Conner kinyitotta a kocsi vezetőülés felőli ajtaját és kieresztette az odabent tobzódó cigarettafüstöt. Hailey eleresztett még egy rosszalló pillantást, majd ő is kilökte a hozzá közelebbi ajtót.

          A Stevens Global hatalmas, New Yorki központjának épülete előtt parkoltak, csupán pár méterre a személyzeti osztály kapujától. Hailey tudta, hogy mindent zsetonját erre a kártyára tette fel. Most dől el, hogy bevégezheti-e élete küldetését, azt, amire már nyolc éves kora óta készül. Be kellett jutnia a céghez, hogy véghezvihesse pontosan kidolgozott tervét. Úgy érezte, hogy semmi nem állhat az útjába. De ehhez erőt kellett vennie magán, és szembenéznie azzal, amit a sors odabent tartogatott a számára.

          – Indulnom kell – szólalt meg végül, és szájon csókolta O’Connert. – Otthon találkozunk – mondta búcsúzóul, majd meg sem várva a férfi válaszát, kipattant az autóból.

          Szembenézett a monumentális felhőkarcolóval, melynek látványától izgatottság öntötte el. A fényesre polírozott üvegablakokon megcsillantak a napsugarak, olyan érzetet keltve, mintha az ember egy óriási tükröt bámulna. Az épület úgy festett, mintha nem is lennének falai, csupán törékeny üvegmozaikból állna, melyet az első szél összedönt. A légiesség és a betonba öntött agresszív erő különös keveréke volt ez, mely már messziről látva is csodálatot keltett. Hailey mély levegőt vett. Most vagy soha!

          Belépett a forgóajtón és a recepció felé indult. A Stevens Global személyzeti osztálya szinte ragyogott. Az előcsarnok tele volt emberekkel, akik mind munkaügyben érkeztek konzultációra. A tengerzöld szőnyeg, ami teljesen beterítette a márványpadlót, olyan tisztának tűnt, mintha sosem jártak volna még rajta. A falak mandulaszínben pompáztak, amihez harmonizáltak a meleg árnyalatú bútorok. A plafonról kristálycsillárok lógtak le, melyek mögé kamerákat rejtettek. Biztonsági őrök álltak minden sarkon, ami rideggé tette az egész helyet.

          Hailey nem először járt a Stevens Global New Yorki irodaházában, de ez volt az első „hivatalos” látogatása. Az elmúlt pár hónapban hamis személyazonossággal takarítóként és hoszteszként is dolgozott az elektronikai cikkeket gyártó cégnek, hogy feltérképezze a terepet és mindent előkészítsen, mielőtt hivatalosan, saját nevén is munkatársuk lenne. Akkor még Miranda néven, rövid szőke tincsekkel, kék szemekkel, vastag keretes szemüvegben mutatkozott be a felvételi osztály dolgozóinak, ezúttal azonban paróka nélkül, hosszú barna hajjal, zöldes barna szemekkel, eredeti valójában ácsorgott a méretes előcsarnok ijesztően tökéletes pompájában.

          Tudta, hogy merre kell mennie, reflexszerűen lépett a recepciós elé, majd kissé lehajtotta fejét. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy felismerjék. Az arca mellett lógó, kissé hullámos tincseket óvatosan szemei elé húzta és bejelentkezett.

          – Hailey Alison Parton – mutatkozott be és átadta személyigazolványát. A recepciós csupán egy gyors pillantást vetett az okiratra, majd a lift felé mutatott. Hailey összeráncolta szemöldökét. Amíg itt dolgozott jól megtanulta, hogy a felvételi osztály a földszint bal szárnyának végében bújik meg. Kérdőn pillantott a recepciósra.

          – Menjen fel a huszadik emeletre. Mr. Davidson személyesen akar találkozni önnel – intett a portás sürgetően a felvonó felé, majd elfordult a lánytól és munkájába temetkezett.

          Hailey elindult a lift felé. Jól tudta ki az a Michael Richard Davidson, a Stevens Global helyettes vezérigazgatója. Tudta róla, hogy csupán 29 éves, tehát szemtelenül fiatal ahhoz, hogy ilyen beosztásban legyen egy ekkora kaliberű cégnél. A Yale-en végzett, egyedülálló, nincs gyermeke, és ami a legfontosabb, Anthony Stevens gyerekkori jó barátja. Hailey jól tudta, a vele való elbeszélgetés remek lehetőség, hogy megnyerje a férfi jóindulatát és terve kivitelezéséhez zöld utat kapjon. De vajon miért akar vele személyesen megismerkedni?

          Amikor belépett az üres liftbe és megnyomta a húszas gombot, különös félelem fogta el, amihez hasonlót még nem érzett. Nem okozhatott csalódást azoknak, akik támogatták, de legfőképpen nem okozhatott csalódást magának.

          Kilépett a liftből.

          Vele szemben hatalmas íróasztal mögött, középkorú, vörösesszőke hajú, kissé testes titkárnő ült, aki elmélázva tincseivel játszott. Arca kedvesnek, letisztultnak, bizalomgerjesztőnek tűnt. A sok papír között úgy festett, mint az aktakukacok királynője. Látszott, hogy rengeteg munka vár még rá, de ő csak gondolataiba merülve bámulta a halvány bordó tapétát.

          Hailey elé lépett és kedvesen köszöntötte a nőt, majd mély levegőt vett.

          – A nevem Hailey Alison Parton. Mr. Davidsonhoz jöttem. A személyi asszisztensi állásra szeretnék jelentkezni – mutatkozott be. A nő arca felderült és barátságos mosoly ült ki rá.

          – Már vártuk, kedvesem – mondta lágy hangon, és a telefonért nyúlt. Megnyomta a vörösen világító gombot és beleszólt. – Mr. Davidson. Ms. Paton éppen az előbb érkezett meg. Beküldhetem vagy várjon idekint?

          Hailey nem halotta a férfi válaszát, csak azt látta, hogy a nő bólint, majd az ajtó felé int. A lány szó nélkül követte az utasítást. Nagyot nyelt és remegő kezekkel kopogott az ajtón.

          – Jöjjön be, kisasszony – hangzott Davidson kellemes hangja. – Pontosan érkezett – pillantott a faliórára a férfi, majd kezet nyújtott a lánynak. – Michael Davidson vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. Kérem, foglaljon helyet – mutatott a bőrrel bevont székre az íróasztal mögött.

          Hailey leült, s ridiküljét az ölébe fogta. Kihúzta belőle a sárgás mappába bújtatott, nyomtatott önéletrajzot, majd lefektette Davidson asztalára. A férfi éjfekete tincsei arcába lógtak, hideg, kék szemei szinte világítottak életteli arcában. Középmagas volt, kisportolt; cinkos mosolya és férfias vonásai vonzóvá tették. Sötét öltönyt viselt, fehér inggel, nyakkendő nélkül.

          – Erre nem lesz szükségem. – Davidson a kukába hajította az életrajzot. – Engem az érdekel, amit nem írt bele – dőlt hátra a férfi karosszékében, és ujjait szája előtt összekulcsolva a lányra meredt.

          Hailey némán ült és fejével intett, hogy nincs mit mondania. Ujjaival igyekezett minél közelebb férkőzni a vállalati számítógéphez, s az eddig tenyerében rejtegetett, apró szerkentyűt a lehető legmegfelelőbb helyre illeszteni. Olyan pozícióba kellet helyeznie a kémszoftverrel feltöltött adathordozót, hogy az a legpontosabb munkát tudja végezni a tűzfal feltörésében és az adatok letöltésében.

          Davidson eközben felállt és az ablakhoz sétált. Hosszan, némán bámulta a várost, majd megvakarta tarkóját. Elnyújtott sóhajtásai vészjóslóan hatottak, és Hailey úgy érezte, hogy meg kell szólalnia, de a férfi megelőzte.

          – Ms. Parton. Ugye nem gondolja, hogy nem járunk utána azoknak az embereknek, akiket felveszünk? Nem igaz, Miranda? – kérdezte Davidson gúnyosan. – Tudja, amikor hamis papírokkal jelentkezett a munkára, úgy döntöttem hagyok időt magának. Meglátjuk mi a célja vele. És lám, itt ül, az irodámban, hogy a főnököm személyi asszisztense legyen, úgy, hogy át akart verni minket. Szinte már lenyűgöző az a magabiztosság, amellyel a hazugságait építi, és rejti el mások elől. Már majdnem tisztelem miatta. De nézzük csak… Mi is lehetett az oka ennek az apró hibának? – ült vissza székébe a férfi. Hailey szólásra nyitotta a száját, de Davidson csendre intette. – Ne is fárassza magát ostoba magyarázatokkal. Nyomoztam egy kicsi, és tudok magáról mindent. 1991-ben született Bostonban, ismeretlen szülők gyermekeként. Az anyja születése után rögvest lemondott magáról, az állam gondjaira bízta. A csecsemőotthonban még nem voltak különösebb problémák magával, de egy gyújtogatást többen is a maga kontójára kívánták írni. A gyermekotthon évei alatt azonban rossz társaságba keveredett. Többször is kiszökött az intézetből, és nem egyszer kapták rajta rabláson. Végül egy nevelőotthonban kötött ki. Aztán… - tartott rövid szünetet – hopp! Minden megváltozott. Egy ismeretlen férfi, senki nem tudja miért, támogatni kezdte magát. Mondja, Ms. Parton, egy ilyen ember, mint maga miért akar Mr. Stevens-nek dolgozni?

          Hailey sarokba szorítva érezte magát. Erőteljesen rányomta a computer poloskát a számítógép oldalára, majd kiegyenesedett a székben. Már csak egy problémából kellett kilábalnia. 

Előszó

Kedves Leendő Olvasóim!

Ahogy ígértem: vasárnap fog felkerülni az első fejezet!!! Azonban addig is hagyok nektek egy kis bevezetőt. Ennek a pár sornak az elolvasása remek lehetőség, hogy megismerjétek egyik főszereplőnket, Anthony Stevenst! Jó szórakozást hozzá! Amennyiben megosztanátok véleményeteket velem, hagyjatok kommentet! :) 

Botrány!

Tony Stevens saját halálhírét keltette az interneten!

Tegnapelőtt röppent fel a pletyka, hogy a botrányairól, alkohol-és drogproblémáiról inkább, mint cége sikereiről híres Anthony Cameron Stevens, a harmincéves multi milliárdos New Yorki otthonában drogtúladagolásban életét vesztette. A hírt több, hitelességéről híres internetes blog is közölte, azonban ma reggel Michael Richard Davidson, a Stevens Global helyettes vezérigazgatója megcáfolta ezeket a híreket. Sajtótájékoztatójában a következőt mondta az újságíróknak: „Mindenkit biztosítok arról, hogy Tony teljesen jól van. Köszönjük mindenkinek, aki aggódott érte; de erre semmi ok. Valójában mi mind csak egy rossz térfa áldozatai vagyunk!” Az újságírók azonban nem elégedtek meg ennyivel, s csakhamar fény derült arra is, hogy a „tréfa” kieszelője nem más volt, mint maga Anthony Stevens. Mikor az újságírók ma reggel elcsípték a Las Vegas-i repülőtéren, egyik szokásos kiborulásának lehettek szemtanúi, s az eldurvuló vita hevében egyiküket fizikailag bántalmazta is. Az egyik jelen lévő szerint egy riporter kérdésére a következőket válaszolta: „Mit számított volna, ha megdöglök is? A magadfajta féregnek nem lenne miről firkálnia?”

Hát, Tony, ez nem volt szép húzás tőled. Jobb, ha összeszeded magad, különben azok is elpártolnak tőled, akik eddig támogattak. Ha egyáltalán vannak még páran.